A legnagyobb csalódás - Eleanor Rosentown

- Maverick! – kiáltott baglyára Paul. – Ha még egyszer megcsíped az ujjam, talpas pohárrá foglak változtatni! 

Paul Swanson ki nem állhatta, ha baglya megcsípte. Azt hitte már rég leszoktatta róla. Maverick már fél éves kora óta nem bántotta gazdáját, de most valamiért pár év után megint előjött nála ez a rossz szokás. Paul arra gondolt, hogy ez biztosan a hóbaglyok szokása lehet, hogy bármire, amire megtanítod őket, pár év múlva az ellenkezőjét fogják csinálni. A bagoly csőrébe rakott egy levelet és elküldte, vigye el nagybátyjának. Paul nagybátyja, Joe, mugli származású. Benne nem csörgedezik az a varázslóvér, mint családja többi tagjában. Egészen közönséges munkája van, vízvezetékeket szerel. Ebből kifolyólag otthona tele van csavarkulcsokkal, fogókkal, csövekkel és még sok minden más munkához szükséges dologgal. A levélben születésnapjára invitálta rokonát, amit a hétvégén fog tartani. Már nagyon várta, ugyanis felesége állítólag egy nagy meglepetéssel készül neki 30. születésnapja alkalmából. Paul már elintézte az italok és az elemózsia beszerzését a hét elején, így ezzel már nem kellett foglalkoznia szombaton. Szombat estére érkeztek a vendégek, akik messzebbről jöttek, ugyanis a mulatság vasárnap 10 órakor kezdődött csak. Addig még azonban volt pár elintézni való. Paul felesége, Ismelda készítette elő az evőeszközöket, tányérokat. Mindet el kellett mosni, ugyanis már hónapok óta ott porosodtak a szekrényben. Amikor ezzel végzett, a vasaló után kutatott. 

- Paul kedvesem, nem láttad a vasalót? A terítőket valamivel ki kellene vasalnom. – szólalt meg felesége. 

- Drágám, te használtad utoljára, ne tőlem kérdezd. – válaszolta Paul feleségének. 

Nem is nagyon érdekelte a dolog, ugyanis a sátorállítással volt elfoglalva. Már órák óta azzal szenvedett, ugyanis a tartóoszlopok fele hiányzott, vagy el volt görbülve. Kissé megviseltek voltak már. Beköszöntött az este, be is fejezték addigra az előkészületeket. Másnap reggel korán keltek, Ismelda neki is látott a konyhában a főzésnek. A maradék vendégsereg szép lassan be is futott. Pontban 10-kor, ahogy az a meghívókban is állt, kezdetét vette a mulatság. Táncoltak, játszottak különböző varázslójátékokat, majd dél körül leültek az ebédhez. Vaddisznópörkölt volt az egyik fogás egy kis szarvasgombával. Voltak még sültek, saláták, köretnek egy kis burgonya és rizs. Eljött az idő a desszerthez is. Hatalmas torta érkezett, legalább 7 emeletes. Magasabb volt a torta, mint az ünnepelt. Paul elfújta mind a 30 gyertyát a tortán és felszelte azt. Jutott mindenkinek, jóízűen elfogyasztották. Az ebéd Paul megkapta ajándékait, feleségétől egy különleges pennát kapott, aminek sosem fogy ki a tintája. Barátaitól, rokonaitól különféle italokat és antik csecsebecséket kapott. Az ajándékozás után folytatódott a tánc. Egészen estig ropták, amíg be nem sötétedett. Paul csak erre a pillanatra várt egész nap. 

- Most, hogy leszállt a sötétség az ünneplő tömegre, szeretném megragadni a szót, hogy egy különlegességet mutathassak be nektek. – kezdte Paul a beszédét. – Egy varázslatos tűzijátékkal készültünk nektek, egyenesen Kínából hozattuk őket. Remélem mindenkinek tetszeni fog. A férfi ezzel szerette volna zárni születésnapját és feltenni vele az „i”-re a pontot. Oda is ment az előkészített tűzijátékokhoz, meggyújtotta végüket és várta a csodát. Nem történt semmi. Leégtek a zsinórok, de nem történt semmi. Meggyújtotta szépen sorban a többit is, de azokkal sem lett semmi. Ugyanúgy maradtak egy helyben. 

- Elnézést kérek, mindjárt megnézem, mi lehet a probléma. – mondta kissé lelombozódva a tömegnek. Amikor Paul szétszedte az egyik tűzijátékot, látta, hogy az teljesen szét van ázva belülről. Szétnyitotta a többit is és ugyanazt tapasztalta. Az összes tűzijáték tönkrement. Nagyon csalódott volt a férfi, erre készült már régóta, hogy elkápráztassa az ünneplő rokonokat, barátokat. 

- Nem tudom mi történhetett, valószínűleg elkapta az eső a szállítmányt, teljesen tönkretette őket a víz. Azt hiszem, el kell halasztanunk a műsort. – mondta Paul bánatosan. Soha életében nem csalódott még ekkorát semmiben. Be is ment a házába, magára csukta az ajtót és ablakából nézte, ahogy szép lassan elszállingóznak az emberek. 

 írta: Eleanor Rosentown (Arcanus)

Amikor a fény kialszik - Demon Black

Tusoláshoz készülvén vettem elő a törölközőmet, ezt követően köntösöm burkába bújva, törölközővel s ruhával elindultam a tusolók felé. Természetesen fekete, zsíros hajamat fel nem tűzvén léptem be az egyik fülkébe, s elzártam magam az adott helyiségbe. Abba a tusolóba szerettem mindig is járni, mert ott volt egy zsinór, ahova fel lehet tenni az épp nem használt dolgokat. Hirtelenjében meghallván az undorító Potter lépteinek hangját – mivel már megismerem sajnos -, idegeim pattantak el, vérnyomásom a csillagos égig emelkedett s kezeim ökölbe szorítva léteztek. Szemeim persze a köntösömben megbúvó pálcát őrizte. 

- Ebadta! Miért nekem kell az avart összeszedni?! Sirius miért hagyott cserben, a másik kettőről nem is beszélve! – Ordította el magát s belerúgott a falba az ifjú James. 

– Ennyire nem bízhatok meg már senkiben? Waaahh! – Őrjöngött tovább. 

„Legalább most megtudod, hogy milyen igazán egyedül lenni, ifjú Potter.” – Reménykedtem. James még egy ideig az elborult elmével járt-kelt, majd menvén kifelé megcsúszott. Ekkor természetesen óriásit csattant a földön s felordított. 

- Áh... – Ordítja el magát James, amit körülbelül a fél iskola hall. „Jó lesz, ha segítek neki, mert ez még nekem is fájt, még úgy is, hogy utálom ezt az alakot.” – Néztem rossz szemmel a köntösre s az alatt megbúvó ruhára, utóbbit végül csak felvettem. 

- Minden okés James? Mondd el, mid fáj! – Rám vetette a tekintetét s azt láttam, hogy csoda, hogy még élt, illetve ekkor láttam meg, hogy Jamesnek az egész szája vérzett s fel volt hasítva. 

 - Minden okés Pipogyusz... – szizsegve próbálkozott visszatérni régebbi önmagához, bár láttam, hogy nem fog sokáig így lenni. 

- Várjál, van itt valahol nálam egy gyógyító bájital. – Kezdtem el kotorászni a zsebeimbe. – Francba! Nincs itt. Biztos az üstömben maradt 

- Pipogyusz, már nem kell semmi sem... – S már csak emlék maradt belőle s egy üres test. Ekkor ért ide az igazgató, Sirius, Remus és Peter. Mindannyiuk kerek szemmel nézett rám s elhunyt Jamesre. 

- Igazgató úr, srácok! – Álltam fel lesokkolva. – Épp az imént hagyta el testét a lelke. Túl sok vért vesztett, mivel idegében idejött, s a vizes s csúszós padlón elesett, s beverte a száját. Én ekkor zuhanyoztam, csak a hangokat hallottam. – Eddig bírván erőmmel összerogytam, s könnyeim hullottak. 

– Én próbálkoztam. Csak nem találtam meg a bájitalt. Kérem, értsétek meg, én nem öltem meg. – Összetörve térdeltem az ott lévők előtt. 

- Mi nem hibáztatunk Pipo... Mármint Piton. Nekünk kellett volna leállítani időben. Sőt, a természete tehetett erről, melyet nem tudott sosem kordában tartani. – Guggolt le hozzám Sirius és fogta meg a vállam. 

- Diákok! Nem nyilvánítok senkit gyilkosnak. Menjetek vissza hálótokba s próbáljátok kiheverni ezt. Holnap nem kell bejönnötök az órákra, inkább pihenjetek. – Szólt az igazgató úr s távozott. Ekkor visszanéztem James holttestére s a körülötte lévő vértócsára s mint amikor a fény kialszik, elájultam. S csak a betegszobán ébredtem.

írta: Demon Black (Caminus)

Amikor a fény kialszik - Regis (Arcanus)

Hangos robajjal borult fel egy régi ónüst, amikor a harmadik gyertya is kialudt. A pincét a félelem bűze járta át. Mélyen, a több rétegnyi avar és föld alatt már csak két gyertya éget és már kettőnek veszett bele a fénye az egyre fenyegetőbb sötétségbe. Hárman ültek csöndben a padlón, rettegve várták az elkerülhetetlent. Nem ismerték egymást, a másik nevét se tudták. Egy véletlen folyamán kerültek a pincébe, amiről hamarosan megtudták, hogy a sírjuk is lesz. A házat, amihez tartozott már régóta elhagyták: a zárak rozsdásak voltak, az ajtók beragadták. Próbálhatták volna napestig feszegetni a csapóajtót, nem jutottak volna semmire. Eleinte még csak ültek a gyertyák halvány fényénél. Eleinte még négyen voltak. Mindhárman szilárdan bámultak előre és egy pillantást sem vetettek a holttestre. Az emlék még túl élénken élt bennük. 

~Kialudt az első gyertya és megmozdultak a plafonról lógó zsinórok elkapva egyiküket. Eleinte sajnálták szerencsétlent, hogy ilyen gyorsan vége lett. Később irigyelni kezdték a könnyű halálért, eltört a nyaka mielőtt megfulladt volna. A sors hozzá volt a legkegyesebb. Egy ideig a többiek figyelték, ahogy az élettelen teste lóg, majd valaki rájött a helyzet morbidságára. Közelebb lépett a zsinórhoz, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy eltépje. Nem járt sikerrel, a zsinór vastagabb volt, mint várta. Akárhogy próbálta nem tudta eltépni, keresni kezdett a zsebében valamit, amivel esetleg elvághatná. A zsinór közben pedig kígyó módjára a kezére kezdett tekeredni, hogy őt is az áldozatává tegye. Még mielőtt elérte volna a könyökét észrevette és sikeresen hátratántorodott vissza a másik kettőhöz. Többet nem próbálkozott a földre ereszteni a holttestet, vagy egyáltalán ránézni. 

~ ~ Megrendült a gyertyák lángja, ahogy a levegő hirtelen lehűlt, de nem aludt ki. A hideggel együtt rosszabb volt várni a halált, az egyik a három közül kerített egy törölközőt magának. A vékony szövet valamennyire felmelegítette ugyan, de amikor már a második gyertya lángja tűnt tovább a következő pillanatban már vad lánggal lobogott. Sikerült magáról lehajítania, viszont a fény sokkal erősebb volt a gyertyák nyújtotta gyenge világosságnál. Megvilágította az árnyakat a falakon, a vöröslő szemeket a résekben, a csontvázakat a sarokban. Mire a törölköző az enyészetté lett akaratlanul is közelebb ültek egymáshoz a halálos csendben

~ A földhöz verődő fém hangja már csak távoli visszhangként érte el őket. A várakozás érzéketlenné tette őket, a félelem kiölte belőlük az érdeklődést. Csak várták, hogy kialudjon az utolsó gyertya és vége legyen. Ennek ellenére egyikük sem mert felállni, hogy kioltsa a tüzet és szabadjára engedje a sötétséget. Csak vártak. A másodpercek perceknek tűntek, a percek óráknak, az órák napoknak. A lélegzésüket is visszafogták. Azt ellentmondás kézzelfogható volt: egyszerre várták és félték a halált. Reménykedtek benne, hogy gyors és fájdalommentes lesz, azonban féltek is a létező legrosszabbtól. A negyedik gyertya is kialudt. Az utolsó gyertya lángja viszont erősebb lett és fényárba borított a pincét. A sötétség visszavonult, hogy átadja áldozatait a rettegés végső stádiumának. Hagyta, hogy a csendet kidobják a szemétbe és minden létező alkalmat megragadjanak a szabadulásra. Elkeseredett próbálkozás volt, ezt tudták ők is. A siker, mint fogalom már nem létezett, az eddig várt vég közeledése feloldotta a félelem okozta gátlásokat és egymást lökdösve próbálták meg kinyitni még utoljára az ajtót. Ekkor kihunyt az ötödik gyertya is, az árnyak pedig életre keltek. Pár óra múlva a csapóajtó hangos nyikorgással feltárult, hogy hamarosan újabb áldozatok essenek fogságba a sötétségben.

írta: Regis (Arcanus)

Amikor a fény kialszik - Eleanor Rosentown

Penny kiszállt a fürdőkádból, a töröközőért nyúlt és maga köré csavarta azt. Mindig pontban este 8-kor ment fürdeni, szerette, ha minden napja ugyan úgy telik, a megszokott kerékvágásban. Ha bármi szokatlant látott vagy hallott odakintről, igyekezett nem észrevenni azt. Egyik reggel, mikor felkelt, elvégezte szokásos teendőit, majd elindult a Mágiaügyi Minisztérium felé, hogy megkezdje munkanapját. A negyedik emeleten dolgozott, a Kártevőügyi Tanácsadó Irodában. Általában más varázslók panaszait hallgatta és adott nekik tanácsot a kártevőkkel kapcsolatban. Rendszerint valamilyen varázslatot, vagy bájitalt oszt meg velük, ha meg nagyon nagy a baj, kiküld valakit. A legutóbbi is egy ilyen eset volt, viszont akadt egy kis bökkenő. Nem volt olyan varázsló, aki ki tudott volna menni az esethez. 

- Sajnálom hölgyem, nem tudok senkit kiküldeni a mai napon. Holnapra tudok esetleg én kimenni, ha az úgy megfelel Önnek. – mondta a nőnek, aki az imént panaszkodott neki. A hölgy rábólintott és egyeztették a címet, hova menjen. 

Amikor Penny hazatért a kissé fárasztó munkából, tudta, hogy nem a szokásos módon fog telni a napja. Egy furkásszal kell holnap elbánnia, ezért el is kezdett készíteni egy főzetet, amely segítségével majd odacsalogathatja a lényt magához. Elővette üstjét és nekilátott a készítésének. Másnap felkelt és elindult a címre, amit tegnap kapott. Vitte magával a főzetet és egy zsinórt is, amivel majd befoghatja a furkászt. Felkapta seprűjét és felszállt a levegőbe. Mikor a kis város felé ért, leereszkedett és a kék tetős házikót kereste, ahova mennie kell. A város legszélén meg is látta azt. Leszállt seprűjéről és becsöngetett a kapun. Kijött a boszorkány, akivel tegnap találkozott és beengedte. - Jöjjön, kérem! Feldúlta már az egész otthonomat az a kis szörnyeteg. Remélem, el tudja kapni. – sopánkodott neki a nő. - Persze, ez csak természetes, ez a munkám, vagy nem? – próbálta nyugtatni az asszonyt. Belépett a házba és elkezdte keresni a furkászt. Már fél órája keresgélte, mikor eszébe jutott, hogy a főzettel talán előcsalogathatja. Pár perccel később motoszkálást hallott. Az emeletről jött. Felszaladt és meglátta, amint a lény egy ládában kutakodik. El akarta kapni, de kiszaladt az ablakon. Kiment utána az udvarra, de alig találta meg. Az avarban rejtőzött el a lény, de Pennynek sikerült éles szemével kiszúrnia. Megbűvölte zsinórját és elkapta vele a furkászt. - Kész is vagyunk asszonyom, több kárt nem fog okozni ez a kis rosszcsont. Éppen táskájába akarta rakni a furkászt, mikor a boszorkány pálcájából egy átkot szórt ki. A kis furkászt találta el. Oldalából kihasított egy darabot. Penny annyira megijedt, azt sem tudta mit csináljon. Gyorsan haza hopponált a kis lénnyel a karjai közt, hátha meg tudja menteni. Készített neki gyógynövényekből egy főzetet, ráöntötte a sebre, majd bekötözte. Nem akart enyhülni a kis lény fájdalma. Egész éjszaka fent maradt vele, nagyon sajnálta. Soha életében nem ártott egy élőlénynek sem, mindig kerített nekik egy békés otthont, ahol nyugodtan ellehetnek. Utálta a boszorkányt azért, amit tett. Pennyt végül csak elnyomta az álom. Hajnalban felébredt arra, hogy a kis furkász nagyon mocorog a karjában. Nagyon szenvedett már. Penny ekkor tudta, mit kell tennie. Meg kell állítania a szenvedését és véget kell vetnie a lény fájdalmainak. Kimondta az átkot és nézte, ahogy a furkász szemében kihuny a fény. Már évek teltek el azóta, hogy ez az eset megtörtént, de a kis lény emléke még mindig ott volt Pennyben. Nem tudta elfelejteni.

írta: Eleanor Rosentown (Arcanus)

A hegyek hangja - Tóth Horváth Teodóra

Ginny Weasley mélyeket lélegzett. Hát sikerült, elég erős volt, hogy megtegye. Ugyan már fél órája volt, hogy remegve kisétált a második emeleti mosdóból, miután lehúzta a naplót, még nem tudott teljesen megnyugodni. Hajtotta valami, valami, ami végül kiűzte őt a kastélyból. Nehezen indult el, de szinte fizikailag érezte, ahogy lépésről-lépésre könnyebbé válik a haladás számára, mintha vízből jönne ki. Ahogy könnyedebbek lettek a léptei, eszébe jutott, mire volna igazán szüksége. Olyan régen repült már. Mikor is? Az elmúlt időszak annyira összemosódott. Szinte semmire sem emlékezett, csak a zavaros parancsokra, amiknek semmi értelmük nem volt. Mégis teljesítette őket. Minden idejét ez töltötte ki. A napló rabjává vált. Mintha egy függöny ereszkedett volna a szeme elé, és kitakarta volna a számára fontos dolgokat. A seprűtárolóhoz érve az izgalom kiszorította belőle a nehéz gondolatokat. A fa hűvös érintése felmelegítette a szívét, és vérszegényen ugyan, de végre tudott mosolyogni. Ahogy távolodott a földtől, a szél bársonyos érintése lesimogatta róla a bánatot, és át tudta magát adni az őszinte örömnek. Sokáig röpködött céltalanul, csak élvezve az erőt, ami a seprűn keresztül belé szállt. Ez volt a valódi közege. Itt nem félt semmitől. Túlcsordult a boldogságtól, a hirtelen energiát pedig, ami most felszabadult benne, manőverezésbe fektette. Hurkok, csavarok, műbukások követték egymást, miközben harsány kacagását elnyelte a szél. Aztán minden előzmény nélkül hirtelen megállt. Gonoszkás vigyor terült szét az arcán, ahogy terveket kezdett szőni. Eddig semmit sem csinált, és most mindent pótolni akart. Ha elég erős volt, hogy attól a borzalomtól megszabaduljon, akkor talán… De csak talán Harryhez is odamehetne kicsit beszélgetni… És Merlin gubancos szakállára, hát még az ikrek egy tréfájába sem segített be! El sem kezdődött még a roxforti élete! Annyi, de annyi örömteli dolog vár még rá, és eddig fel sem tűnt neki. Hiába, az ember kifordul magából, ha megszállják. Ó, ha már ikrek és tréfa, volt egy tökéletes ötlete, mi legyen az első közös munkája velük. Volt a nyáron egy érdekes jelenet. Nem hitte volna, hogy lehet Percy vörösebb, mint mikor rájött, hogy a talárjai hátára az ikrek rábájolták a “Mama pici perfije” szöveget. Mikor látott olyat a kastély, hogy Roxfortból Roxfortba küldjönek rivallót? Jaaaj, mi lesz még, ha rájönnek, hogy a bátyusnak barátnője van? A gondolatra újra felnevetett, de úgy, hogy már a könnye is kicsordult. Vagyis mégsem. Langyos eső áztatta arcát, haját, de ő nem bánta. Mintha az utóbbi időszak mocskát mosta volna le róla. Egy helyben lebegve széttárta a karjait, élvezve az esőcseppek cirógatását. Ahogy a lelke megkönnyebbült, valóban csorogni kezdtek a könnyei, de ő csak mosolygott rendületlenül. Újra önmaga volt. Újra voltak érzései. Tervei. Sírva nevetett, így ünnepelt. Kicsit úgy érezte, mintha a halálból tért volna vissza. Az élő, lélegző világ pedig ölelésébe zárta és magába fogadta. Lassan megnyugodott, megszokta újra az érzést. Hogy senki sem parancsolhat neki. Hogy azt tehet, amit csak akar, követheti a szívét és a vágyait, nem kell engedelmeskednie a számára idegen parancsoknak. Időközben meglepően messzire sodródott az iskolától, de nem bánta. Egyedül lehetett az érzéseivel, csak a hegyek vették körül. Hirtelen ötlettől vezérelve elkiáltotta magát, majd a könnyei ellenére is mosolyogva hallgatta, ahogy a hegyek visszhangozták: Szabad vagyok! 

írta: Tóth Horváth Teodóra, Caminus

A hegyek hangja - Diana Whitethorn

Mint minden szerda szürkületkor kimegyek a Roxfortot körbeölelő hegyek közé. A barátaim nem értik, miért csinálom ezt és bolondnak néznek. De kikérem magamnak, én nem vagyok bolond. Én csupán szeretem hallgatni a hegyek hangját... Jó, erre mindig megkapom a következő választ: De hát a hegyeknek nincs is hangjuk! De igen. Van. Hadd bizonyítsam be. 

Elhúzom a függönyt az ablak elől, és kinézek. Odakint szemerkél az eső és fúj a szél. Végiggondolom, mennyi értelme van kimenni a hegyekhez, mert őszintén megvallva nincs sok kedvem bőrig ázni. De aztán eszembe jut, hogy milyen jó tippet adtak a múltkor a bájitaltan vizsgához, mert látták, hogy Piton mit talált ki számunkra. Mivel most is közeleg a vizsga, úgy gondolom, nem árt kimenni, hátha adnak pár ötletet. Az a rossz, hogy a hegyektől soha sem lehet kérdezni, mindig csak hallgatni lehet, amit mondanak. De mindegy. Úgy döntök, hogy kimegyek, de semmi esetre sem gyalog. És ha nem gyalogolok, mi marad? Hát a repülés! A repülés elég jól megy nekem, egész nyáron gyakoroltam, hogy bekerülhessek a kviddicscsapatba, ami sikerült is. Így hát előhalászom a Nimbusz 2000 márkájú, kicsit ütött-kopott seprűmet, majd ellenőrzöm az állapotát és mikor épségben találom, lemegyek a nagyterembe, aztán ki a nagykapun. Szemem sarkából látom, hogy a társaim összesúgnak mögöttem. Már megint ennek a bolond hobbijának hódol – gondolják. Nem foglalkozok velük, már megszoktam a viselkedésüket. Kilépek a zuhogó esőbe és gyorsan elvégzek magamon egy Leperex bűbájt, nehogy megázzak. Eszembe jut, hogy nem ártott volna, egy vastag kardigánt felvenni, mert repülés közben hideg lesz. De most már mindegy, nem fordulok vissza. Lábaim közé kapom a seprűt, majd felszállok. Jó érzés repülni, élvezem. Szállok a szelek szárnyán, óvatosan kerülgetem a felhőket, mert nem hiszem, hogy a bűbájom azt is kibírná, ha belemennék egy felhőbe és nem akarok megázni. De hupsz, mégiscsak belementem egybe. Oldalra dőlök, hogy kijussak a felhőből, de egyszer csak kihullik egy kemény fedeles tárgy a zsebemből. - Jaj ne! – kiáltok fel, de hangomat elviszi a szél. Kétségbeesetten nézek a lehulló könyvecske után. A naplóm volt az. A naplóm, bársony kötéssel, amibe mindig feljegyeztem, mit mesélnek nekem a hegyek. A hegyek mindig nagyon érdekes dolgokat szoktak mesélni, mivel látnak mindent. Sok-sok kapcsolatuk van, a hírek szelek szárnyán nagyon gyorsan terjednek. Tőlük tudtam meg sokkal hamarabb, hogy a rabok kitörtek az Azkabanból. Azt is tőlük tudtam meg, hogy Cornelius Caramel egyenesen retteg, bár tagadja, hogy Voldemort visszatért. Sok-sok érdekes dolgot mesélnek nekem a hegyek a tanárokról is. Tudom például, hogy egyik évben, mikor Rémszem Mordon oktatta a sötét varázslatok kivédése tantárgyat, ő mindig saját ételt evett s a laposüvegéből ivott. Azt is suttogták a hegyek, hogy egyik lába vasból van, és hogy valami nagyon nincsen vele rendben – és lám, bebizonyosodott, hogy csaló. De nem ám csak róla suttognak egyet s mást a szürke, ódon hegyek...mesélnék még, de most sürgősen utána kell mennem a naplómnak, nehogy örökre elvesszen, amit írtam, vagy ami még rosszabb: idegen kezekbe jusson. Lefelé fordítom a seprűmet, kicsit gyorsítok és hopp, majdnem leesek, de fél kézzel még kapaszkodok a fa nyelen, a másik kezemmel pedig elkapom a naplót. Nem hiába edzettem szorgalmasan a nyáron – fut át az agyamon. Mivel nem kívánok az örökkévalóságig így lógni, felkapaszkodok a seprűmre és célba veszem a legközelebbi a barlangot. Ott leszállok és a barlang belsejébe vonulok. Egy gyors bűbájjal felmelegítem magam, majd leülök a földre és nekidőlök a barlang falának. Előveszem a naplóm és lúdtollam, és csak fülelek. Először nem történik semmi. Majd aztán mintha egyre erősödő szélzúgást hallanék, jönnek el a fülemig a beszédfoszlányok. Áhh, hát megint eljöttél...tél...tél...tél...tél? Üdv itt minálunk újra...a.a...a...- visszhangoznak a hegyek. Hallottad, hogy McGalagony mit akar a vizsgára feladni átváltoztatástanból...ból...ból? Asztalt kell átváltoztatni disznóvá, jobb ha gyakorolssssszz – mosódik el a hegyek hangja. – Kösz a tippet – mormolom halkan, bár úgysem hallják meg. Csipog az órám, ami azt jelenti, vissza kéne mennem. Gyorsan felülök a seprűmre és száguldok vissza, az út most már zökkenőmentes volt. Felszaladok a hálótermembe, leteszem a seprűmet és elrejtem a naplót a párnahuzatomba, majd szép nyugodtan, mintha mi sem történt volna, lemegyek vacsorázni. 

Na, most már elhiszitek, hogy igenis van a hegyeknek hangjuk?

írta: Diana Whitethorn, Solaris

A hegyek hangja - Eleanor Rosentown

Elisabeth Parker egy magányosan élő, fiatal boszorkány, aki évekkel ezelőtt vesztette el családját egy hatalmas tűzben. Egy gonosz varázsló égette fel házukat egy éjszaka, mikor aludtak. Egyedül ő menekült meg, férjét és kislányát elvesztette. Azóta komoran teltek a napjai, alig mozdult ki otthonából. Minden évben megemlékezett róluk, általában gyertyát gyújtott emlékükre. 

Haláluk 5. évfordulója közeledett. A fiatal nő még mindig fájdalommal emlékezett vissza elvesztett családtagjaira. Nem bírt nélkülük élni, minden napja szomorúsággal telt el. Mikor eljött az évforduló, Elisabeth úgy döntött, ezúttal más lesz ez a nap, mint az eddigiek. Úgy döntött, kimegy a hegyre. Már előre eltervezte ezt a fejében. Aznap szakadt odakint az eső és erős, hideg szél süvített. Már rég besötétedett, nem lehetett látni semmit sem. "Itt az idő." - gondolta. Felvette legszebb ruháját, amit tegnap még előkészített és a tükör elé állt. Ruhájának lágy esése volt, a földig is leért az ujja és szoknyája. Ezüstösen csillogó drágakövek díszítették, gyönyörű, bársonyos, kék anyagán. Megfésülte haját, feltűzte, majd felvette cipőjét. Még mindig tükörképét bámulta. "Hát így kell, hogy véget érjen." - modta magába. Megfogta seprűjét, kiment a ház elé, kinyitotta a kaput és kilépett rajta. Látta, amint a szomszéd házban megmozdult a függöny és megjelent az ablakban egy fej. Már megint a kíváncsiskodó szomszéd volt az. Valószínűleg a kapu nyikorgására figyelhetett fel, de Elisabeth nem foglalkozott vele a férfival. Felült seprűjére, felszállt vele és a hegy felé vette az irányt. Ömlött az égből az eső, verte a ruháját, teljesen átázott. Fázott nagyon, de ez sem érdekelte. Csak repült a hegy felé. Amikor elérte célját, leszállt egy kiálló peremre. Ott letámasztotta a fának seprűjét és kiállt a hegy szélére. Családjára gondolt. Arcáról lemosták könnyeit a hideg esőcseppek. Haja i teljesen elázott már. A távolba meredt, majd bársonyos, lágy hangján elkezdett énekelni. A fájdalmairól szólt a dal, minden keservét kiénekelte magából. Vitte a szél a gyönyörű hangját, egészen a hegy lábáig, ahol az emberek éltek. Ott befújta minden utcába, minden ház ablakán besüvített a szél és csak vitte a szomorú énekhangot. Mindenki megkönnyezte, aki hallotta, bár a szövegét nem értették tisztán, de így is tudták, hogy valami nagyon szomorú dologról szól. 

Mikor Elisabeth a dal végére ért, vett egy mély levegőt. Még utoljára végignézett a völgyön, látta a falu halványan pislákoló fényeit. Egyszer csak a perem legszélére lépett és levetette magát a mélybe. Becsukta szemét, úgy várta, hogy találkozzék a hegyes sziklákkal. Teste csak zuhant, mereven, ruháját lobogtatta a szél. Még egy pillanatra elmosolyodott, annyi év után először. Csak az járt a fejében, hogy mindjárt találkozik szeretteivel és újra együtt lesznek. Ezután teste földet ért és élettelenül hevert a völgy mélyében. Nem látták többet a faluban, keresték, de hiába. Egyedül egy feljegyzést találtak naplójában, amit a házában hagyott. Leírta benne, mire készült, elbúcsúzott a világtól. Tudták az emberek, hogy aznap este az ő hangját hozta a szél a hegyek felől, mikor az a szörnyű esőzés volt. Még most is hallják az éneket, mikor zuhog az eső éjszánként. A szél csak viszi a hangot, süvít a völgyben és eljuttatja minden ember fülébe. 

 írta: Eleanor Rosentown (Arcanus)

Születésnapi Novella Pályázat

A Grácia Roxfort 13. születésnapja alkalmából novella-író pályázatot hirdetünk.

A novella témáját az alábbi három lehetőség közül lehet kiválasztani, és a feltételek szerint megírva elküldeni a graciaroxfort@gmail.com bagolypostánkra 2018. október 5-ig.
A levél tárgya: Születésnapi Novella Pályázat (ezt írd a leveled tárgy sorába, ne azt hogy "bagolyposta")

A novella a Harry Potter világában játszódjon. A kiválasztott témánál olvashat 5-5 szót, amiknek szerepelniük kell a novellában.

Első téma: A hegyek hangja

• seprű
• eső
• függöny
• bársony
• napló

Második téma: Amikor a fény kialszik

• törölköző
• üst
• zsinór
• avar
• emlék

Harmadik téma: A legnagyobb csalódás

• csavarkulcs
• hóbagoly
• sötétség
• vasaló
• oszlop

A novella hossza: minimum 500 szó
A novellák elbírálása egy szavazás lesz a facebook csoportban a beküldési határidő után.

Témánként a legtöbb szavazatot kapott novella író 30 pontot kap.