A mai nap úgy ébredtem fel, hogy már éreztem a zsigereimben, hogy ez a nap nem fog a kedvenceim tartozni. Eleve borzasztóan fájt a fejem; valószínűleg a tegnap esti tanulás miatt: csorba kaspót próbáltam átváltoztatni csillogó gyémánttá hosszú órákon keresztül, de nem sikerült a legszebbre, és ezen felbosszantottam magam. Aztán a kis csetlő-botlások borítottak ki. Elestem egy kint hagyott dobozban, és a diáktársaim is minden aprósággal engem nyúztak, szinte minden percben. Mintha az egész világ ellenem esküdött volna fel. A professzoraim sem kíméltek, egyszerűen az én idegesítésemre voltak specializálódva. Annyira zavaró volt még az is, ahogy a társaim levegőt vettek. Egyszerűen mindenkit csúf csótánnyá változtattam volna, és szépen végigsétáltam volna rajtuk. Az ebédnél továbbá zavart az is, hogy az egyik háztársam úgy fésülködött, mintha vélahaja lenne, s nagyon vigyázna rá, és miközben magát csodálta az egyik kanálban, nagyokat sóhajtozott. S mikor ez a lány leborított egy pohár töklével, úgy éreztem, hogy abban a pillanatban felordítok. Elegem van mindenből!