Velence - 1922.
Az ég halványkéken tündökölt a késő téli nap sugarában. A tenger vize sötétkéken kavargott az utcák alatt, a szél belekapott, apró hullámai a part falát és az oszlopokat nyaldosták. Az oszlopokat, melyen ez a város nyugodott, és ami most szivárványszínbe öltözött emberek tömegeit vonultatta fel. Az ünnepség megkezdődött, és hosszú évek óta először, Velencét újra ellepte a karneváli hangulat. Az első világháború ugyan megtörte az embereket, arany és vörös ruháikat porral festette fakóvá az idő, testüket elnyűtte, lelküket megszürkítette, ez mégsem szabhatott gátat annak, hogy újra ünnepeljenek, és annak a halovány fénynek az ígéretébe ringassák magukat, hogy nem történt semmi, minden lehet újra a régi.
Amikor ezév októberében a városvezetés bejelentette, hogy újra megrendezésre kerül a karnevál, egész Velence egy emberként ujjongott. Nem volt ilyen nagy híre az eseménynek már vagy ötven éve, legalább is az öregek úgy emlegették. Az öregeknek pedig mindig igazuk volt.
A forgatag már kora reggel megindult, az emberek özönlöttek, és egyre csak dúsult a tömeg, míg már akkorára duzzadt, hogy félő volt, az oszlopok megremegnek, és összetörnek súlyuk alatt, feladván évszázados szolgálatukat.
A nép örömben úszott, talán soha nem szórakoztak ilyen jól, vagy talán csak elfelejtették a hosszú háborús évek alatt, hogy lehet ezt így is. Az arcokat mind színes, mosolygó maszkok mögé bújtatták, kalapjaikat tollakkal ékesítették, sminküket csillámmal tették még ragyogóbbá. Nyakukba gyöngysort és mindenféle füzért akasztottak, testüket finom parfümökkel frissítették fel az alkalomra. Belebújtak abroncsos szoknyáikba, lakkcipőikbe, öltönyeikbe és nyakkendőikbe, elővették sétapálcáikat és hatalmas legyezőiket, melyek évekig a padláson penészesedtek, és most egy kissé áthatotta varázsukat a használatlanság dohos hírnöke, a penész.
Ebben a forgatagban egyetlen ember volt, kinek szíve másfajta izgalommal volt telve, arcára egy másik mosoly ült. Hollófekete talárja libbenve követte útját, ahogy átvágott a Szent Márk téren. Sétapálcája koppanva jelezte útját, és egy szintén feketébe öltözött, hollófekete hajú hölgy sietve követte. Mindkettejük arcát maszk takarta, mint bárki másét ezen a napon. A fej nevetést formázott, de nem azt az igazi jókedvűt, inkább az ármányos félét, melyet sötét éjszakákon a szellemek öltenek magukra kisgyermekek fantáziájában. Egyedül tollas dísze tette melegebbé egy kicsit a sivár fejet, melynek hosszú, kampós csőre előrenyúlt, mint hajdanán a pestisdoktorok maszkjának, és egy rézcsőrben végződött.
A férfi még ebben a furcsa, torz alakban is megtartotta méltóságát, melynek hatására a tömeg, mintha szétvágták volna, úgy rebbent szét, utat adván neki. A fekete hölgy kitartóan követte őt.
***
Albus Dumbledore elnéző mosollyal figyelte a diákokat, akik most a Nagyteremben bohóckodtak. Valamelyik muglinak eszébe jutott a farsangi időszak, és egyik nap csicsás maszkban jelent meg az ebédnél. Ezt követte több másik diák, akik másnap hasonlóan maskarába bújtak, a mai napra pedig, úgy tűnt, az egész iskola felbolydult. Áthatotta valami különleges erő és vidámság. Nem csoda. Az elmúlt évek senkinek sem voltak könnyűek, legyen az varázsló vagy mugli születésű. A háború mindenkire lesújtott, és ezeknek a gyerekeknek a szülei talán még mindig úgy próbálják meg összekapargatni egykor békés otthonaik darabkáit. Hol máshol lehetnének boldogok ők, kiket ennyi szörnyűség sújtott már ilyen fiatalon? Hol máshol tombolnák ki magukat, ha nem itt, a Roxfort dicső falai között?
A szín és hangkavalkád hatalmas volt. Albus mégis sejtette az okát, miért nem szólt még rájuk Dippet. A professzor arcán ülő mosolyt elnézve biztos volt benne, hogy a férfi is ugyanúgy élvezi a könnyebbség óráig, mint a diákok, és miképpen ő maga is.
Akkor pillantotta meg. Nem volt valóságos, mégis megrémítette a látomás. A fekete taláros alak, mintha csak az egyik sötét sarokból mosolygott volna vissza rá, fején karvaly maszkkal. A tárgy ugyan eltakarta arcát, ám a göndörded, szőke hajfürtöket, és a titokzatosan villanó acélszürke szemeket láttatni engedte. És ez elég volt. Albus Dumbledorenak pont elegendő.
***
Velencének volt egy különleges, kopottas bája, melyet tovább növelt a fényűző, ám rég letűnt korokat hírdető paloták gyűrűje. Ezen falak brokátfüggönyei évszázados titkokat, súlyos, aranykeretes tükrei fényűző légyottokat, drága, antik bútorai udvari intrikákat takartak. És ki tudja, hová vezetnek a közöttük megbúvó, sötétségbe vesző sikátorok, a titokzatos deszkaajtók, hogy az ember, ha arra téved, a hideg rázza, és valamilyen különös ösztön azon nyomban továbbűzi a biztonságos terekre.
Két feketébe öltözött alak sietett végig a sötétkék, zavaros vízű lagúnát átszelő kőhídon, és tartott egyenesen egy ilyen sikátor felé. A hatalmas forgatagban senkinek nem tűnt fel különös viselkedésük, sem az, miképpen emelik pálcájukat maguk elé az árnyak közt megbújva, és sorolnak el pár varázslatot, köztük néhány mugliriasztót is.
Amikor már megbizonyosodhattak róla, hogy valóban nem fog senki arra tévedni, és a védelmező bűbájok tökéletesen működnek, a rövid, tejfölszőke hajú férfi levette maszkját, feltárva ezzel jeges, kék tekintetét. A feketébe öltözött hölgy is lehúzta arcáról a keselyűfejet, és hosszasan, mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa dobogó szívverését, melyről kipirult arca tett tanúbizonyságot.
Gellert Grindelwald bosszúsan beletúrt a hajába, félredobta álarcát, és most egy tölgyfaajtóhoz lépett, melyet széltében hosszú vasrácsok védtek meg az illetéktelen behatolóktól. Na persze, nem csak ez, de a varázslatokról nem szerezhetett tudomást akárki. Elmormolta a megfelelő bűbájokat, mire az ajtó kinyílt, mögötte pedig egy sötét, hosszú, pókhálókkal keretezett folyosó tárult fel. Már hallotta a messziről jövő morajlást, mely útja végén várta. Már várták őt hívei. A nagyobb jóért!
Az ég halványkéken tündökölt a késő téli nap sugarában. A tenger vize sötétkéken kavargott az utcák alatt, a szél belekapott, apró hullámai a part falát és az oszlopokat nyaldosták. Az oszlopokat, melyen ez a város nyugodott, és ami most szivárványszínbe öltözött emberek tömegeit vonultatta fel. Az ünnepség megkezdődött, és hosszú évek óta először, Velencét újra ellepte a karneváli hangulat. Az első világháború ugyan megtörte az embereket, arany és vörös ruháikat porral festette fakóvá az idő, testüket elnyűtte, lelküket megszürkítette, ez mégsem szabhatott gátat annak, hogy újra ünnepeljenek, és annak a halovány fénynek az ígéretébe ringassák magukat, hogy nem történt semmi, minden lehet újra a régi.
Amikor ezév októberében a városvezetés bejelentette, hogy újra megrendezésre kerül a karnevál, egész Velence egy emberként ujjongott. Nem volt ilyen nagy híre az eseménynek már vagy ötven éve, legalább is az öregek úgy emlegették. Az öregeknek pedig mindig igazuk volt.
A forgatag már kora reggel megindult, az emberek özönlöttek, és egyre csak dúsult a tömeg, míg már akkorára duzzadt, hogy félő volt, az oszlopok megremegnek, és összetörnek súlyuk alatt, feladván évszázados szolgálatukat.
A nép örömben úszott, talán soha nem szórakoztak ilyen jól, vagy talán csak elfelejtették a hosszú háborús évek alatt, hogy lehet ezt így is. Az arcokat mind színes, mosolygó maszkok mögé bújtatták, kalapjaikat tollakkal ékesítették, sminküket csillámmal tették még ragyogóbbá. Nyakukba gyöngysort és mindenféle füzért akasztottak, testüket finom parfümökkel frissítették fel az alkalomra. Belebújtak abroncsos szoknyáikba, lakkcipőikbe, öltönyeikbe és nyakkendőikbe, elővették sétapálcáikat és hatalmas legyezőiket, melyek évekig a padláson penészesedtek, és most egy kissé áthatotta varázsukat a használatlanság dohos hírnöke, a penész.
Ebben a forgatagban egyetlen ember volt, kinek szíve másfajta izgalommal volt telve, arcára egy másik mosoly ült. Hollófekete talárja libbenve követte útját, ahogy átvágott a Szent Márk téren. Sétapálcája koppanva jelezte útját, és egy szintén feketébe öltözött, hollófekete hajú hölgy sietve követte. Mindkettejük arcát maszk takarta, mint bárki másét ezen a napon. A fej nevetést formázott, de nem azt az igazi jókedvűt, inkább az ármányos félét, melyet sötét éjszakákon a szellemek öltenek magukra kisgyermekek fantáziájában. Egyedül tollas dísze tette melegebbé egy kicsit a sivár fejet, melynek hosszú, kampós csőre előrenyúlt, mint hajdanán a pestisdoktorok maszkjának, és egy rézcsőrben végződött.
A férfi még ebben a furcsa, torz alakban is megtartotta méltóságát, melynek hatására a tömeg, mintha szétvágták volna, úgy rebbent szét, utat adván neki. A fekete hölgy kitartóan követte őt.
***
Albus Dumbledore elnéző mosollyal figyelte a diákokat, akik most a Nagyteremben bohóckodtak. Valamelyik muglinak eszébe jutott a farsangi időszak, és egyik nap csicsás maszkban jelent meg az ebédnél. Ezt követte több másik diák, akik másnap hasonlóan maskarába bújtak, a mai napra pedig, úgy tűnt, az egész iskola felbolydult. Áthatotta valami különleges erő és vidámság. Nem csoda. Az elmúlt évek senkinek sem voltak könnyűek, legyen az varázsló vagy mugli születésű. A háború mindenkire lesújtott, és ezeknek a gyerekeknek a szülei talán még mindig úgy próbálják meg összekapargatni egykor békés otthonaik darabkáit. Hol máshol lehetnének boldogok ők, kiket ennyi szörnyűség sújtott már ilyen fiatalon? Hol máshol tombolnák ki magukat, ha nem itt, a Roxfort dicső falai között?
A szín és hangkavalkád hatalmas volt. Albus mégis sejtette az okát, miért nem szólt még rájuk Dippet. A professzor arcán ülő mosolyt elnézve biztos volt benne, hogy a férfi is ugyanúgy élvezi a könnyebbség óráig, mint a diákok, és miképpen ő maga is.
Akkor pillantotta meg. Nem volt valóságos, mégis megrémítette a látomás. A fekete taláros alak, mintha csak az egyik sötét sarokból mosolygott volna vissza rá, fején karvaly maszkkal. A tárgy ugyan eltakarta arcát, ám a göndörded, szőke hajfürtöket, és a titokzatosan villanó acélszürke szemeket láttatni engedte. És ez elég volt. Albus Dumbledorenak pont elegendő.
***
Velencének volt egy különleges, kopottas bája, melyet tovább növelt a fényűző, ám rég letűnt korokat hírdető paloták gyűrűje. Ezen falak brokátfüggönyei évszázados titkokat, súlyos, aranykeretes tükrei fényűző légyottokat, drága, antik bútorai udvari intrikákat takartak. És ki tudja, hová vezetnek a közöttük megbúvó, sötétségbe vesző sikátorok, a titokzatos deszkaajtók, hogy az ember, ha arra téved, a hideg rázza, és valamilyen különös ösztön azon nyomban továbbűzi a biztonságos terekre.
Két feketébe öltözött alak sietett végig a sötétkék, zavaros vízű lagúnát átszelő kőhídon, és tartott egyenesen egy ilyen sikátor felé. A hatalmas forgatagban senkinek nem tűnt fel különös viselkedésük, sem az, miképpen emelik pálcájukat maguk elé az árnyak közt megbújva, és sorolnak el pár varázslatot, köztük néhány mugliriasztót is.
Amikor már megbizonyosodhattak róla, hogy valóban nem fog senki arra tévedni, és a védelmező bűbájok tökéletesen működnek, a rövid, tejfölszőke hajú férfi levette maszkját, feltárva ezzel jeges, kék tekintetét. A feketébe öltözött hölgy is lehúzta arcáról a keselyűfejet, és hosszasan, mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa dobogó szívverését, melyről kipirult arca tett tanúbizonyságot.
Gellert Grindelwald bosszúsan beletúrt a hajába, félredobta álarcát, és most egy tölgyfaajtóhoz lépett, melyet széltében hosszú vasrácsok védtek meg az illetéktelen behatolóktól. Na persze, nem csak ez, de a varázslatokról nem szerezhetett tudomást akárki. Elmormolta a megfelelő bűbájokat, mire az ajtó kinyílt, mögötte pedig egy sötét, hosszú, pókhálókkal keretezett folyosó tárult fel. Már hallotta a messziről jövő morajlást, mely útja végén várta. Már várták őt hívei. A nagyobb jóért!
írta: Sophie Iryana (Arcanus)
