A hegyek hangja - Diana Whitethorn

Mint minden szerda szürkületkor kimegyek a Roxfortot körbeölelő hegyek közé. A barátaim nem értik, miért csinálom ezt és bolondnak néznek. De kikérem magamnak, én nem vagyok bolond. Én csupán szeretem hallgatni a hegyek hangját... Jó, erre mindig megkapom a következő választ: De hát a hegyeknek nincs is hangjuk! De igen. Van. Hadd bizonyítsam be. 

Elhúzom a függönyt az ablak elől, és kinézek. Odakint szemerkél az eső és fúj a szél. Végiggondolom, mennyi értelme van kimenni a hegyekhez, mert őszintén megvallva nincs sok kedvem bőrig ázni. De aztán eszembe jut, hogy milyen jó tippet adtak a múltkor a bájitaltan vizsgához, mert látták, hogy Piton mit talált ki számunkra. Mivel most is közeleg a vizsga, úgy gondolom, nem árt kimenni, hátha adnak pár ötletet. Az a rossz, hogy a hegyektől soha sem lehet kérdezni, mindig csak hallgatni lehet, amit mondanak. De mindegy. Úgy döntök, hogy kimegyek, de semmi esetre sem gyalog. És ha nem gyalogolok, mi marad? Hát a repülés! A repülés elég jól megy nekem, egész nyáron gyakoroltam, hogy bekerülhessek a kviddicscsapatba, ami sikerült is. Így hát előhalászom a Nimbusz 2000 márkájú, kicsit ütött-kopott seprűmet, majd ellenőrzöm az állapotát és mikor épségben találom, lemegyek a nagyterembe, aztán ki a nagykapun. Szemem sarkából látom, hogy a társaim összesúgnak mögöttem. Már megint ennek a bolond hobbijának hódol – gondolják. Nem foglalkozok velük, már megszoktam a viselkedésüket. Kilépek a zuhogó esőbe és gyorsan elvégzek magamon egy Leperex bűbájt, nehogy megázzak. Eszembe jut, hogy nem ártott volna, egy vastag kardigánt felvenni, mert repülés közben hideg lesz. De most már mindegy, nem fordulok vissza. Lábaim közé kapom a seprűt, majd felszállok. Jó érzés repülni, élvezem. Szállok a szelek szárnyán, óvatosan kerülgetem a felhőket, mert nem hiszem, hogy a bűbájom azt is kibírná, ha belemennék egy felhőbe és nem akarok megázni. De hupsz, mégiscsak belementem egybe. Oldalra dőlök, hogy kijussak a felhőből, de egyszer csak kihullik egy kemény fedeles tárgy a zsebemből. - Jaj ne! – kiáltok fel, de hangomat elviszi a szél. Kétségbeesetten nézek a lehulló könyvecske után. A naplóm volt az. A naplóm, bársony kötéssel, amibe mindig feljegyeztem, mit mesélnek nekem a hegyek. A hegyek mindig nagyon érdekes dolgokat szoktak mesélni, mivel látnak mindent. Sok-sok kapcsolatuk van, a hírek szelek szárnyán nagyon gyorsan terjednek. Tőlük tudtam meg sokkal hamarabb, hogy a rabok kitörtek az Azkabanból. Azt is tőlük tudtam meg, hogy Cornelius Caramel egyenesen retteg, bár tagadja, hogy Voldemort visszatért. Sok-sok érdekes dolgot mesélnek nekem a hegyek a tanárokról is. Tudom például, hogy egyik évben, mikor Rémszem Mordon oktatta a sötét varázslatok kivédése tantárgyat, ő mindig saját ételt evett s a laposüvegéből ivott. Azt is suttogták a hegyek, hogy egyik lába vasból van, és hogy valami nagyon nincsen vele rendben – és lám, bebizonyosodott, hogy csaló. De nem ám csak róla suttognak egyet s mást a szürke, ódon hegyek...mesélnék még, de most sürgősen utána kell mennem a naplómnak, nehogy örökre elvesszen, amit írtam, vagy ami még rosszabb: idegen kezekbe jusson. Lefelé fordítom a seprűmet, kicsit gyorsítok és hopp, majdnem leesek, de fél kézzel még kapaszkodok a fa nyelen, a másik kezemmel pedig elkapom a naplót. Nem hiába edzettem szorgalmasan a nyáron – fut át az agyamon. Mivel nem kívánok az örökkévalóságig így lógni, felkapaszkodok a seprűmre és célba veszem a legközelebbi a barlangot. Ott leszállok és a barlang belsejébe vonulok. Egy gyors bűbájjal felmelegítem magam, majd leülök a földre és nekidőlök a barlang falának. Előveszem a naplóm és lúdtollam, és csak fülelek. Először nem történik semmi. Majd aztán mintha egyre erősödő szélzúgást hallanék, jönnek el a fülemig a beszédfoszlányok. Áhh, hát megint eljöttél...tél...tél...tél...tél? Üdv itt minálunk újra...a.a...a...- visszhangoznak a hegyek. Hallottad, hogy McGalagony mit akar a vizsgára feladni átváltoztatástanból...ból...ból? Asztalt kell átváltoztatni disznóvá, jobb ha gyakorolssssszz – mosódik el a hegyek hangja. – Kösz a tippet – mormolom halkan, bár úgysem hallják meg. Csipog az órám, ami azt jelenti, vissza kéne mennem. Gyorsan felülök a seprűmre és száguldok vissza, az út most már zökkenőmentes volt. Felszaladok a hálótermembe, leteszem a seprűmet és elrejtem a naplót a párnahuzatomba, majd szép nyugodtan, mintha mi sem történt volna, lemegyek vacsorázni. 

Na, most már elhiszitek, hogy igenis van a hegyeknek hangjuk?

írta: Diana Whitethorn, Solaris