Victoria Vulpine
Egy szeles, esős, őszi napon láttam meg a napvilágot, 1677. szeptember 7-én. A falu népe egyből csodámra sietett, mivel elterjedt híre, hogy megszületet nemesi családom hetedik gyermeke. Egy jósnő édesanyám születésekor akként szólt, hogy eme csecsemő hetedik gyermeke majdan nagy varázserővel fog bírni. Szüleim büszkén mutattak be, s mikor ama hír is kiderült, hogy egyik lábamon, a kislábujjam mellett még kettő másik is virít egyből táltosnak kiáltottak ki. Szüleim gyerekszobám skarlátvörös, nemesprém faliszőnyeggel díszítették, melyen hét arany csillag ragyogott.
Teltek az évek, s a falu szomorúságára nem mutatkozott bennem semmi varázserő, s még szó sem hagyta el a számat. Gyakorta csendült fel szobámban a mágikus rádió, melynek dala kihallatszott az utcára is. Sokan el is feledték már a jóslatot, s csak egy szerencsétlen, néma lányként tekintettek rám. Emellett a falut nagy problémák nyomasztották. A termőföldek kiszáradtak, a patak vize beszennyeződött, s az agyagbögrék üresen álltak a polcokon. Mindenki nehezen tengődött, de 17 éves koromban, az év hetedik havának hetedik napján, mikor reggel hét órakor felcsendült a rádió ébresztője, felkeltem, s lágyan csengő hangon énekelni kezdtem. A falu házainak falát kellemes szellő borzolta végig, s a Nap előbukkant a fák közül.
Meglepő módon a falu termőföldei ontani kezdték magukból terményeiket, s a patak vize kitisztult. A falu népe ámulva, boldogan fogadta az eseményt.
Hét nap múlva egy fehér márványkoporsót helyeztek el a falu temetőjében, s a lakosok közösen búcsúztak el a lánytól. Tiszteletére hét hónap múlva szobrot emeltek, s a faluban soha többé nem következett be ínséges idő.