Edevis Tükre - Hadiyya Amjad, 1. évfolyam, Arcanus

Szép őszi nap volt, amikor Hadiyya felfedező sétára indult a kastély körüli parkba. Még mindig a thesztrálokat kereste az erdő szélében, de ma sem látott egyet sem. Csalódott volt. Pedig semmi oka nem volt, hogy szomorú legyen, hiszen köztudottan félénk jószágokról lévén szó szinte a csodával határos mutatványnak bizonyulna, ha már az itt töltött idő elején megpillant akár csak egyet is. Szeles nap volt. Az északi hegyek felől élesen, metszően fújt a lány pulcsija alá, aki ettől megborzongott. Karba fonta a kezét, hogy jobban melegen tarthassa magát, de nem igazán segített. Irányt váltott tehát a kastély felé. Ütemes lépéseitől tarisznyája folyton a jobb lábához ütődött csípő alatt, amitől meg-megzörrent a szárított szöcskékkel teli doboz, amit Levente gyíkja kedvéért tartott magánál, valamint csilingelő koccanással a tustartójához koppant a penna fémfeje. Sznobságnak tűnhet, de nem szeretett mezítlábas pennával írni. Egészen kiskorától hozzá volt szoktatva ahhoz, hogy ha megteheti, kerülve a felesleges és látványos pénzszórát, igenis adjon mindennek egy alapot. Legyen igényes arra, ami körülveszi. A hegy nélküli penna is ilyen volt, és az az igénye is, hogy legyen egy térképe arról a környezetről, ahol felnő, és ahol éveket tölt el. Már majdnem a bejáratnál gyalogolt, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve a titkos kert felé vette az útját, amit pár hete talált. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy a konyhai házimanók, vagy a tanárok kertje, a könyvtári növényhatározók bár pontosan megmutatták neki melyik növény mire való, de a paletta eléggé széles képet mutatott. Nem tudta eldönteni, hogy a háromheti kutatás után érzett érzelmeit tulajdonképpen hova is sorolja. Düh? Csalódottság? Tanácstalanság? Ha legalább találkozott volna, vagy csak egyszer belefut, ha csak látja a kert használóját, már sokkal nyugodtabb lenne. Mert ha tanár az illető, akkor engedélyt kér, hogy itt tartózkodhasson. Ha manó, akkor pedig megkéri, hogy készítsen neki olyan ételeket, amik hasonlítanak az otthona ízeire. Nagyon hiányoztak ezek az ételek. Az első pár hétben folyton fájt a gyomra, amíg átszokott ezekre a fűszertelenebb, de néha túlsózott-cukrozott táplálékokra. Lassan kezdte úgy érezni, hogy elveszti az ízlelését. Otthon minden étel árnyalt, és több összetevőjű. Itt minden étel csoda, ha három dologból áll. Volt már, hogy levélben könyörgött az édesanyjának, hogy küldessen fűszereket, mert mindennek ugyan olyan íze van. Nem tudja hogy meghallotta-e egy házimanó, de innentől hetente két alkalommal az ő tányérjára más étel érkezett. Fűszeres sült, tárkonyos rizs, vagy más efféle étek. De lehet, hogy csak a gyengélkedő matrónusa parancsolta „diétásabbra” a vacsoráit a konyhai manók felé. 

Odaért a kerthez, és már rutinosan nézett körbe, hogy meglátják-e, amint eltűnik a borostyán függöny mögött, de most sem volt erre senki. Erre alig csavarognak a diákok. Az itteni kerengő lepukkant állapotát sokan nem kedvelték. Hadiyya szerencséjére. Átért a kertbe, de most sem volt itt senki. *Lehet, hogy este jön ki a kert gondozója?* Gondolkodott el a lány. *Az megmagyarázná, hogy miért nincs itt soha senki, még egy kóbor szellem sem.* Megállt a kert közepén és figyelmesebben körbenézett. Eddig azt feltételezte, hogy a kertet csakis onnan látogathatják, ahonnan ő jön be. De kipróbált pár apró trükköt, ami bizonyította, hogy azon a módon csak ő jár ide. De akkor hogyan gondozzák a kertet? Körbenézett a falakon. Szinte mindenhol jól látszott, csak pár helyen lógott borostyán füzér a kertbe. Hol futnak az ösvények? Friss kapavágásokat látott a torma tövénél, a csalánt meg szabályosan megkopasztották, csak a szárai maradtak. Tegnap óta is járt itt valaki. *De hol a lábnyoma?* Azt sosem talált. Mint ahogy az ösvények nagyja is csak körbe ment az ágyások között. Kivéveeeee … *Meg vagy!* Ujjongott a lány magában. Az egyik borostyán függő mögött eltűnt egy szélesebb ösvény, amit kökény bokrok takartak a szemei elől egészen mostanáig. Hiszen csak az láthatta, aki eljön a kert legvégéig. Izgatottan lépett át a növényfüggönyön, és nagyon megörült. Valóban itt volt az átjáró. És még sötét sem volt, szabályos időközönként örökégő fáklyák világították meg a szépen rendben tartott szűk folyosót. A szélte nem lehetett még egy méter sem, magassága pedig kettő méteres, a végét pedig nem láthatta, hiszen az ötödik fáklya után elkanyarodott. Kíváncsiságtól vezérelve belegyalogolt az ismeretlenbe. 

Nem tartott sokáig az egyirányú kalandozás, amikor is lépcső állta útját. Valahol a magasban folytatódott a fáklyák sora, addig viszont az egyre növekvő sötétben kellett volna botorkálnia. Lekapta az utolsó örökégőt, és azzal vizsgálta egyenként a lépcsőfokokat. Nem is kellett csalódnia, két lépcsőfok illúziója fogadta az út egyharmadánál. Belesöpört egy régen lehullott malterdarabot a lábával, majd számolt. Háromig jutott. Nem vészes, de ekkora magasságból ideje sem lett volna párnavarázslatra, ha beleesett volna. Nyakát is törheti. Óvatosan átlépte, majd folytatta az útját felfele. A lépcsők végén egykanyar után pihenő következett, egy ablakkal, amiből pont rá lehetett látni a romos kerengőre, és a kert falára. Bele viszont nem. A pihenő után a kanyarból újabb folyosó, majd egy lefele lépcső vezetett. Hadiyya nem értette, mi szükség erre, de nem bánta a lépcsőzést, pusztán azzal tudta csak magyarázni, hogy utólag kerülhetett a járat a kastélyba, különben egyenesebb módon jut a céljáig, aki használni akarta. Ha viszont utólag, akkor … *Hoppá még egy lépcsőhézag!* … valamit nagyon el akarhatott titkolni, hiszen igyekezett megnehezíteni a cél elérését. Had egy újabb lépcsőfordulónál a tó oldalában találta magát pont az Arcanus klubhelysége fölött. Az ablak egy kis balkonnal pont a tó felszínére simult, a balkon rácsán pedig reteszes kisajtó jelezte, hogy innen bele lehet ereszkedni a tóba. Újabb zavarba ejtő részlet. A klub ablakait a házimanók varázslattal tartották tisztán, így ennek csak annyi értelme lehetett, mint a kertnek a borostyánok mögött. Becsukta az ablakot, és tovább indult. Egy rövid, ámde az ablakok miatt világos folyosó egy telembe nyílt. Hadiyya rögtön felismerte, ez volt az a szoba, ahol várakoznia kellett a többi gólyával a beavatás előtt. Alaposan körbe nézett, és felfedezett két ajtót kifele. Az egyik a nagyterembe nyílt, a másik pedig egy lépcsősorra. Azt onnan tudta, mert onnan jött értük a bekísérő tanár, hogy bemutassa az iskola többi tanulójának őket. Kíváncsian megpróbálta kinyitni azt az ajtót. Kinyílt. Az örökégő fáklyával a kezében, amit még mindig szorongatott, belépett a homályos lépcsősorra. Most örült igazán, hogy nem tette le a tavi ablaknál, mert nem érezné biztonságban magát azok után, hogy az a két lépcső meg akarta viccelni. De nem volt újabb csapta. Ehelyett három emelet magasra felvitte, aztán kitette őt a bájital tanterem közvetlen közelében. Óvatosan kukucskált ki a folyosóra, de nem kellett lebukástól tartania. Üres volt a folyosó ezen szakasza. Távolodó léptek, és három lány csevegése halkult el jobbra. Letette az örökégőt, és kilépett a folyosóra, majd becsukta maga után az ajtót, ami halk kattanással záródott. Gyanús kattanással. Megfordult, és próbálta újból kinyitni. Nem ment. Varázslattal zárták innen az ajtót, hogy ne tévedjenek véletlenül diákok arra a veszélyes szakaszra. Bezzeg a másik oldalról nem számoltak ilyen veszéllyel, így az szabadon maradt. Két felsős fiú sietett el jobbról ballra, és amíg elhaladtak, az Arcanusos, kimondottan rosszban sántikáló lányt alaposan megnézték maguknak. *Hanyadikosok lehettek? Öt? Talán hat?* Hadiyya elfintorodott. Ha lebukik, hogy tilosban járkál, nem biztos, hogy megéri ezt az évfolyamszintet. Az óvatosságra intést megjegyezve megvárta, míg elhalnak a fiúk léptei, majd kipróbált valamit. – Alohomora! – Tartotta a pálcáját a kulcslukhoz, miközben odasuttogta a feloldó bűbájt. Az ajtó halkan kattant, és a zár engedett. Elégedetten nyugtázta, hogy ha muszáj, innen is el fogja tudni érni a kertet, vagy csak szimplán elbújni azok elől, aki elől másképpen nem lehetett megszabadulni. Ki tudja, mikor jön jól egy ilyen kis titok. Visszacsukta az ajtót, az halkan kattant, de duplán. Viszont a második kattanás nem a lejáró felől hallatszott, hanem a bájitaltan terem melletti ajtó nyílt ki magától. A lánynak több sem kellett, ha valami vagy valaki invitálta, legalább fényes nappal tette, amikor nagyobb eséllyel védekezhet egy esetleges támadással szemben egyszerű sikítással. Átellenben besétált a nyitott ajtójú terembe. 

Abban nem volt semmi, csak egy furcsa tükör. A hatalmas terem szinte visszhangzott Had légvételétől, annyira nem volt benne semmi. Még fáklyák és félre tolt padok sem. Azonban az aranykeretes tükör körbejárhatóan állt a saját lábán. Így hát körbe is járta. Hátul nem volt semmi furcsa, de annál inkább elől. Amikor a lány elsétált a tükör előtt, egy pillanatra megtorpant. A tükör magasabbnak mutatta, és furcsán nőiesebbnek is. Megtorpant, és megnézte a tükörképét. A tükörben látott lány háta mögött halványan felderengett majd eltűnt egymásutánban néhány torta. Az évszámok egyre nőttek a tortákon, miközben a tökörbéli lány csak mosolygott rá. Tizenkettő, tizenhárom, tizennégy, … tizenhét. Az utolsó torta után az RBF diploma ott volt a torta helyén, majd egy újabb torta, és Hadiyya önmagát látta büszke szülei körében, végzős prefektusként, akinek a visszahívó levél mellett ott volt a kezében az a tanulmány, amit ő írt a sellőkről, és kultúrájukról. A lány gyanút fogott. Túl szép! És ha igaz? Valóban erre született? De hiszen fél a víztől, és még úszni sem tud. A tükörben eltűnt Anya és Apa képe, megjelent az immár fürdőruhában álló Had, aki bátran belemegy az iskola melletti tóba, és egy sellő mosolyogva várja és hívja a mélység felett. – Nem! - Mondta ki hangosan, ahogy előtört belőle a víziszony a látottaktól. Hátrált két lépést, amitől eltűnt a tükörből a kép. Félelme azonnal elszállt, átadva a helyét a kíváncsiságnak. *Milyen tükör ez?* Újra előre lépett, amitől a sivatag, és annak az oázisnak a képe tárult a szeme elé, ahol felnőtt, és ami azóta hiányzott neki, mióta Angliába költöztek. *De hiányzol!* Szomorodott el a lány, és közel lépett a tükör lapjához. Legszívesebben átlépett volna a síkján, hogy újra otthon lehessen. De csalódnia kellett. Ujjai a hűvös üveglaphoz értek, és nem engedték tovább. – Csalóka, rossz tükör vagy! – Suttogta, majd letörölte könnyeit. – De majd meglátod, hiába gúnyolsz. Igenis én leszek az első, aki a sellőkről érdemben értekezik, és nem csak a találgatásokból tudunk majd viselt dolgaikról. És igenis egy nap visszamegyek. Hazamegyek, és nem úgy, mint számkivetett, hanem mint aki visszaszerezte a nevét. És addig is rájövök honnan jöttél, és ha rájöttem, megsemmisítelek! – Mondta dacosan, miközben újra változott a kép, és a távolodó Hadiyyát mutatta, ahogy visszafogadja az oázisi kolónia. 

Edevis Tükre - Ben Cooper, 1. évfolyam, Solaris

Ben békésen szuszogott egy napsütötte szombat reggelen. A hét elég nehézkes volt, hiszen egy varázslónak nem könnyű az élete. A folyamatos, magolás és pálcalengetés könnyen megterheli a fiatal varázsló agyát. A fejét simogató napfény felébresztette a fiatal diákot, Örömmel nézett körbe a már majdnem üres hálóteremben. Lement a klubhelyiségbe, de barátai nem voltak ott. Gondolta biztos saját dolgaikat intézték, ez a fiút nem nagyon zavarta. A reggelit nem akarta elmulasztani, ezért sietve elindult a nagyterem felé, elképzelése sem volt, hogy hány óra van, de nem nagyon érdekelte amíg nem múlt el 10 óra. Szerencsére a reggeli még mindig az asztalon volt, de már csak pár diák lézengett ott. Egy arra járó Caminusos diáktól megkérdezte az időt. - 9 óra múlt 7 perccel – hangzott a kissé unott felelet. Ben megköszönte a feleletet és egy boldog mosollyal elindult visszafelé a klubhelyiségbe, de fél úton megtorpant, mert igazából nem is tudta, hogy minek is megy vissza. Rájött, hogy nincs semmiféle házija és a barátai sem voltak ott. Egy közeli ablakon át kinézett a napfényben fürdő udvarra. Nem volt jó szeme, de nem volt olyan magasan, hogy ne ismerje fel a diáktársait. - Ott van pár idősebb Caminusos, néhány nevetgélő Arcanusos lány, pár Solarisos, de nem ismerte fel bennük se Rachelt, se Emmát. - Nincs mese, ezek szerint a kastélyban vannak, de vajon hol? A Solarisos fiú elkezdte róni a folyosókat barátai után kutatva, hátha megtalálja őket, közben még a tantermekbe is benézett, netán ott töltenék idejüket. Az egyik tanteremből hangokat vélt hallani, de mikor benézett nem látott semmit. Már épp indult volna tovább, mikor valami elkapta a tekintetét. A terem túloldalán az ajtó még mindig suhogott. Ezek szerint mégis volt valaki ebben a teremben előtt, kíváncsisággal tele elindult, hogy meglesse hova vezet az ajtót. Már az ajtónál állt, mikor észrevett valami furát az ajtón. A kilincs, nem is kilincs volt, hanem egy kar. Felfelé is lehetett csavarni, hát Ben megtette. Ekkor egy fura zaj hallatszott a terem falja felé. A fiú arrafelé fordította a tekintetét és még épp elkapta, ahogy egy aranyló keret jelenik meg a levegőben. Az aranykeret egy tükörré állt össze, tetejébe rúnák voltak vésve, de még nem tanult annyit, hogy el is tudja olvasni őket. Egyetlen szó állt ki, ami akár magyar is lehetett volna: Edevis. Egy névnek tűnt, de Ben nem volt annyira jártas a varázsvilágban, hogy felismerje azt. Levette a szemét a titokzatos betűkről és az üvegre fordította azt. A fiú nem látta magát csak egy apró lányt, akinek mogyoróbarna haja volt és sötétfekete szeme. Ben ijedten lépett hátra és megmarkolta a kezén lévő vörös karszalagot. A tükörben lévő lány egy hatalmas kertes ház előtt állt, körülötte gyermekek játszottak, az egyiknek ugyanolyan szeme volt, mint a középső lánynak. Ben közelebb lépett a tükörhöz és óvatosan megérintette a képmást és az üvegbe suttogott: - Lily. - Az arcán egy aprócska könnycsepp gördült le. Húga nevetett. Barátai a tükör előtt állva találták, még mindig megigézve a tükröt bámulva. Kijelentették, hogy a tükör egy tiltott tárgy, amit nem szabad senkinek megtalálnia. A fiú követte őket a klubhelyiségbe, de még visszanézett az ajtóból. A húga képe már nem volt a tükrön, Ben elmosolyodott és hihetetlen boldogon folytatta tovább a hétvégéjét.

Edevis Tükre - Stramarius Citana, 1. évfolyam, Caminus

Mióta elkezdődött az év, Citana magányosan érezte magát. Igaz, hogy elkezdett már beszélgetni néhány boszorkánnyal és varázslóval, de mégis kicsit még kívülállónak érezte magát. Hétvégente néha, ha olyan kedve volt, egyedül rótta a kastély folyosóit. Sokszor a bolyongása közben rá is esteledett. Legtöbbször a csillagvizsgáló toronyba ment, mert kicsi korától fogva élt-halt a csillagászatért. Remélte, hogy pár éven belül esetleg kaphat engedélyt rá, hogy használhassa egyedül is a távcsöveket. Talán, ha elvégzi az iskolát, lehet még asztronómus, habár az édesapja szeretné, ha gyógyító lenne a családi hagyományt követve. 

Citana 7 éves volt, amikor az édesanyja meghalt egy varázsbalesetben. Édesapja nagyon rosszul viselte a dolgot, és igaz megtartotta a munkáját a Szent Mungóban, mégis muglik közé költözött Citanavál és a lány nagymamájával, és mindenféle felesleges varázslatot tiltott. A történtek óta lett a lány ennyire zárkózott, hiszen a tanulótársak egyik fele aranyvérű, mint ő, de ők ismerik az alapvető varázslatokat, repülhettek seprűvel, néhányan még néhány kisebb varázslatot is használhattak. Nem úgy, mint Citana. Az édesapja – valamilyen szinten érthető okokból – nem akart varázslatot az otthonukban, az utóbbi években úgy éltek, mint a muglik. A tanulók másik fele mugli családból származik, ők most csodálkoznak rá a mágia gyönyörű világára, de a lány nyilvánvalóan mióta az eszét tudja, tud a varázsvilágról, hiszen abba született bele. Sajnos egyik társaságba se illett bele. Az egyik hétvégi kastélyfolyosókon történő bolyongás alkalmával azon gondolkodott, hogy vajon emiatt nem kötött-e még szorosabb barátságokat. 

Aztán a tantárgyak felé terelődtek a gondolatai. Azt sejtette, hogy a Sötét varázslatok kivédése és a Legendás Lényeg gondozása tetszeni fog neki, de azt nem sejtette, hogy ennyire izgalmas lesz a Bájitaltan és a Gyógynövénytan is, biztosan apukájától örökölte a készséget hozzájuk. A mágiatörténet is meglepően izgalmas, de valahogy úgy érezte, hogy Átváltoztatástanból nem ő lesz a legjobb diák. Persze a fakultációk közül is sok meglepte, például nem értette egészen a Jóslástant. Citana nagyon elmerült ezekben a gondolatokban, és a megszokottnál kicsit több időt töltött a toronyban. A hideg őszi este kifújta a fejéből a gondokat a torony ablakában állva. 

Útban a klubhelység felé meglepődve tapasztalta, hogy egy csapat Arcanusos közeledik. Eddig itt nem találkozott soha senkivel, főleg ennyire későn. Egyszerűen megijedt, hogy esetleg egy prefektus is van közöttük, és megbüntetik, hogy elsős létére mit keres a folyosókon ilyen későn, emiatt gyorsan benyitott a legközelebbi ajtón, amit nyitva talált. A kis teremben nem volt más, csak egy hatalmas tükör, aminek aranyozott kerete volt. Közelebb lépett, hogy szemügyre vegye, és ekkor sikoltva hőkölt hátra, mert alakokat pillantott meg benne. Nagyon megijedt, de aztán eszébe jutott, hogy a nagymamája egyik régi könyvében olvastak együtt róla, hogy vannak olyan tükrök a világon, amik képesek bizonyos dolgokat megmutatni. Némelyik a múltat, vagy más helyeken történt eseményeket, némelyek pedig szívünk legféltettebb vágyát. Citana közelebb lépett, és belenézett. Látta magát, ahogyan éppen diplomázik kiváló eredményekkel, és mögötte áll nemcsak az édesapja, de az édesanyja is, és nagyon büszkék rá. Azt is látta a tükörben, hogy sok barát veszi körül, és a Professzorok megkérik, hogy tanítson a Grácia Roxfortban. Édesapja ugyan kissé csalódott, hogy nem a gyógyító pályát választja, de elfogadja. Nézegette még egy darabig a tükröt, de megint lépteket hallott a folyosóról. 

–Nagyon késő van – gondolta – Ideje visszalopakodnom a hálókörletbe.

Edevis Tükre - Wilhelm Petra, 1. évfolyam, Arcanus

A Grácia Roxfortban töltött első hetek eseménydúsan teltek. Petrát elvarázsolta a kastély, annak ellenére, hogy építészileg nem állt messze az otthona sem ettől a stílustól. A monumentalitás, a nyüzsgő diáksereg és az érdekes órák teljesen lenyűgözték a lányt. Kevés mugli születésű járhatott az iskolába, de Petra kíváncsi lett volna arra, hogy ők hogyan élték meg a mágiával való első találkozásukat. A lány aranyvérű volt, születésétől élete része volt a mágia, de gyerekként nem gyakorolhatott érhető okokból, így számára is újdonság volt a mágia életszerű kipróbálása.

Egy szeptemberi napsütéses napon, órák után Petra úgy döntött a házi feladatokat a kastély parkjában, közvetlenül a tó partjánál írja meg. Rengeteg házija volt, belefeledkezett a tanulása, méghozzá olyannyira, hogy alkonyodott. Mire feleszmélt egyedül üldögélt szinte teljesen a parton, a lemenő nap fényében. Fáradtan nyújtózott egyet majd úgy döntött kiszellőzteti a fejét és sétál egy kicsit a kastély falain belül mielőtt felkeresi az Arcanus hálókörletét. Mivel a nagyterem a földszinten, a klubhelyiség pedig a kastély (pontosabban a tó) alatt helyezkedett el, Petra nem igen ismerte a kastély emeleteit. Ezek alól persze a tantermek képeztek kivételt, de behatóan nem ismerte még a kastélyt.

A lépcsők aznap este különösen szeszélyesek voltak, mintha érezték volna, hogy Petra mondhatni tilosban jár. Sok érdekes folyosót látott a lány. Voltak olyanok, amelyeken végig lovagi páncélok strázsáltak, rengeteg folyosón talált híres boszorkányokról vagy varázslókról megformált szobrokat. Közeledhetett a takarodóidő, mert egyre kihaltabbá vált az iskola. Petra úgy döntött még megnéz egy 5. emeleti félhomályba burkolózó mellékfolyosót és utána rögtön elindul az Arcanus klubhelyisége felé.

Ez a folyosó bizonyult a legérdekesebbnek az aznap esti felfedezőút során. A folyosó elején a mennyezetről az alábbi hatalmas felirat lógott le: Hírességek csarnoka. Két oldalt pedig 1-1 megállítótábla kapott helyet az alább felirattal: Mindent a szemnek, semmit a kéznek! A lány vett egy mély levegőt, majd beljebb lépett. Merlin-díjas varázslókról és boszorkányokról készült festmények illetve életnagyságú viaszfigurák tarkították a folyosót, úgy nézett ki, mint egy igazi panoptikum. Minden híresség mellett szerepelt egy cirádás névtábla és mellette egy rövid élettörténet. Petra ügyelt arra nehogy hozzáérjen bármihez is, azonban hirtelen gyanús zajt hallott, mintha valamelyik professzor közeledett volna. Tartva az esetleges büntetéstől a lány behúzódott Albus Dumbledore viaszfigurája mögé, ám ekkor megrántotta a köpenyét. Abban a pillanatban elkezdett a lánnyal forogni a világ és egy apró teremben találta magát, ahol csak egy óriási tükör kapott helyet. A lány kétségbeesett, nem tudta mi tévő legyen. Hogy fog innen kijutni? Bele se mert gondolni abba, hogy milyen büntetés vár rá ezért, de egyelőre az jobban foglalkoztatta, hogy tudná bárkinek is jelezni, hogy csapdába esett a kastély egyik titkos szobájában. A kíváncsisága azonban legyőzte a kezdeti meghökkenését és szemügyre vette közelebbről a tükröt. Óriási aranyozott tükör volt, tetején felirattal. Elé lépett, de érdekes módon először nem látta meg magát benne. Aztán mégis…vagyis nem a tükörképét hanem feltehetően a fiatal nő énjét akit egy magas, jóképű varázsló és 2 pöttöm gyerek (egy fiú és egy lány) vesz körül. Mind a négyen boldogan mosolyogtak rá a tükrön keresztül. Érdekes, nem tudta elképzelni, hogy mit láthat. Vajon ez lenne a jövője? Hozzá akart érni a kislányhoz, aki kacagva nyújtotta felé a kezét, ám ahogy hozzáért a tükörhöz visszaérkezett a Hírességek csarnokába. Szóval ez egy zsupszkulcs volt. Mármint Dumbledore szobra és a tükör is. Petrát felzaklatták az események, de úgy döntött jobban teszi, ha gyorsan visszasiet a klubhelyiségébe. Így is tett.

Másnap tett egy kitérőt a könyvtár felé és elkezdett kutatni Albus Dumbledore életrajzában, hátha kapcsolódik hozzá a titkos helyiségben található tükör. És bingó: ez Edevis tükre volt, ami megmutatja szívünk leghőbb vágyát. Szóval nem a jövőt mutatja, hanem azt, amire igazán vágyunk. Petra számára a karrier volt az elsődleges, gyógyszerkutató szeretett volna lenni, persze a család is tervben volt, de ezek szerint a családra vágyott a legjobban. Úgy döntött, hogy nem leplezi le magát sem osztálytársai sem pedig professzorai előtt a felfedezésével és inkább megtartja magának ezt a kis titkos kalandot.