Elisabeth Parker egy magányosan élő, fiatal boszorkány, aki évekkel ezelőtt vesztette el
családját egy hatalmas tűzben. Egy gonosz varázsló égette fel házukat egy éjszaka, mikor
aludtak. Egyedül ő menekült meg, férjét és kislányát elvesztette. Azóta komoran teltek a
napjai, alig mozdult ki otthonából. Minden évben megemlékezett róluk, általában gyertyát
gyújtott emlékükre.
Haláluk 5. évfordulója közeledett. A fiatal nő még mindig fájdalommal emlékezett vissza
elvesztett családtagjaira. Nem bírt nélkülük élni, minden napja szomorúsággal telt el. Mikor
eljött az évforduló, Elisabeth úgy döntött, ezúttal más lesz ez a nap, mint az eddigiek. Úgy
döntött, kimegy a hegyre. Már előre eltervezte ezt a fejében.
Aznap szakadt odakint az eső és erős, hideg szél süvített. Már rég besötétedett, nem
lehetett látni semmit sem. "Itt az idő." - gondolta. Felvette legszebb ruháját, amit tegnap még
előkészített és a tükör elé állt. Ruhájának lágy esése volt, a földig is leért az ujja és szoknyája.
Ezüstösen csillogó drágakövek díszítették, gyönyörű, bársonyos, kék anyagán. Megfésülte
haját, feltűzte, majd felvette cipőjét. Még mindig tükörképét bámulta. "Hát így kell, hogy
véget érjen." - modta magába.
Megfogta seprűjét, kiment a ház elé, kinyitotta a kaput és kilépett rajta. Látta, amint a
szomszéd házban megmozdult a függöny és megjelent az ablakban egy fej. Már megint a
kíváncsiskodó szomszéd volt az. Valószínűleg a kapu nyikorgására figyelhetett fel, de
Elisabeth nem foglalkozott vele a férfival. Felült seprűjére, felszállt vele és a hegy felé vette
az irányt.
Ömlött az égből az eső, verte a ruháját, teljesen átázott. Fázott nagyon, de ez sem
érdekelte. Csak repült a hegy felé. Amikor elérte célját, leszállt egy kiálló peremre. Ott
letámasztotta a fának seprűjét és kiállt a hegy szélére. Családjára gondolt. Arcáról lemosták
könnyeit a hideg esőcseppek. Haja i teljesen elázott már. A távolba meredt, majd bársonyos,
lágy hangján elkezdett énekelni. A fájdalmairól szólt a dal, minden keservét kiénekelte
magából. Vitte a szél a gyönyörű hangját, egészen a hegy lábáig, ahol az emberek éltek. Ott
befújta minden utcába, minden ház ablakán besüvített a szél és csak vitte a szomorú
énekhangot. Mindenki megkönnyezte, aki hallotta, bár a szövegét nem értették tisztán, de így
is tudták, hogy valami nagyon szomorú dologról szól.
Mikor Elisabeth a dal végére ért, vett
egy mély levegőt. Még utoljára végignézett a völgyön, látta a falu halványan pislákoló
fényeit.
Egyszer csak a perem legszélére lépett és levetette magát a mélybe. Becsukta szemét, úgy
várta, hogy találkozzék a hegyes sziklákkal. Teste csak zuhant, mereven, ruháját lobogtatta a
szél. Még egy pillanatra elmosolyodott, annyi év után először. Csak az járt a fejében, hogy
mindjárt találkozik szeretteivel és újra együtt lesznek. Ezután teste földet ért és élettelenül
hevert a völgy mélyében.
Nem látták többet a faluban, keresték, de hiába. Egyedül egy feljegyzést találtak
naplójában, amit a házában hagyott. Leírta benne, mire készült, elbúcsúzott a világtól. Tudták
az emberek, hogy aznap este az ő hangját hozta a szél a hegyek felől, mikor az a szörnyű
esőzés volt. Még most is hallják az éneket, mikor zuhog az eső éjszánként. A szél csak viszi a
hangot, süvít a völgyben és eljuttatja minden ember fülébe.
írta: Eleanor Rosentown (Arcanus)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése