Az én házimanóm a legbohókásabb lény a világon. Mikor hozzánk került, nagyon fiatal éveit taposta még, s első dolga az volt, hogy a szobámban lévő, nagy, zöld lámpaernyőt a fejére rakta, kedvenc sálamat a nyakára tekerte, és úgy nézegette magát a falon lógó, nagy tükörben. Miután észrevettem nem mindennapi tevékenységét, elszégyellte magát, s bánatos szemekkel kezdett neki a neki kiszabott dolgokhoz. Sery – így neveztem el a manót -, nagy segítségemre volt mindig is. Ha reggel későn keltem, az ágyba hozta a reggelit, s miközben felkeltem, megkérdezte, hogy mit veszek fel a mai nap, és azokat a ruhadarabokat kirakta az ágyamra. Emellett megállás nélkül takarított, fogadta a vendégeket és főzött nekem. Ha éppen hiányzott valamim, vagy tönkrement valamim – például; a kerékpáromon a biciklipedál -, rögtön beszerezte. Az együtt töltött idő alatt, én is szoktam neki kedveskedni: néha apró dobozokba rejtett ajándékokkal, vagy ha különösen jól végezte a dolgát, akkor akár egy öleléssel is megköszöntem neki a fáradozásait. Úgy vélem, hogy célszerűbb jól bánni egy házimanóval, mert akkor sokkal jobban végzi a munkáját – s nálam valóban rendkívüli tisztaság uralkodik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése