Jean Susan Black
Nem mondhatom, hogy unalmasan telnek napjaim itt Párizsban. Minden nap történik valami. Tegnap egy kobolddal futottam össze a varázslók titkos kávézójában a Főnix Cafe-ban. A kobolt, társaihoz képest, igen barátságos volt. Odajött hozzám, és krákogott valamit koboldul. Zavartan néztem rá, egy kukkot sem értettem belőle. Megpróbálta elmutogatni. Össze-vissza legyezett a kezével. A levegőbe furcsa kacskaringókat rajzolt. - Levest kérsz?-kérdeztem, majd rámuttatam a tányéromra. A fejével intett, hogy nem. Arra gondoltam, talán pénz kéne neki. Elővettem egy galleont az erszényemből. Erre is rázta a fejét. Vajon mit mond a kobolt, töprengtem. Odament hozzám egy varázsló. Ő sem értette, de szerinte adni akar nekem valamit. Egy másik boszorkány azon a véleményen volt, hogy sérteget engem. Szegény kobold már nem tudta, mit csináljon, sírjon vagy nevessen. Majd elkezdett kiabálni, de sajnos még mindig koboldul. Végre megjelent egy öreg auror, aki eddig nagyon nevetett rajtunk. Végül elárulta, hogy a lény csak a térképemet szeretné megnézni egy pillanatra, mert el szeretne jutni a Beauxbattonsbe. Természetesen odaadtam neki. Otthon rögtön elővettem a koboldszótárat, és átnéztem néhány szót. Máskor nem akartam ilyen kínos szituációba keveredni. De hát a varázsló a saját hibáiból tanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése