Jean Susan Black
Tegnap megoldottam egy rejtélyt. Legalábbis mindenki ezt mondja, pedig szerintem nem olyan nagy dolog. Úgy kezdődött minden, hogy kicsi konyhámban üldögéltem reggel, a szokásos tejszínes kávémat ittam, és a Reggeli Prófétát olvastam. Egy cikk a szomszéd városról szólt. Elvileg furcsa viharfelhőket láttak a riadt szemtanúk. Tudtam, hogy ez nem mese, hiszen itt is érezni lehetett. Az aurorok halálfalókra gyanakszanak, de még nem derítettek ki semmit. Ezek csak bénáznak, fortyogtam. Kitaláltam, hogy egy kis magánakcióba kezdek, hiszen túl nagy baj nem lehet belőle. És már untam, hogy folyton esőkabátot kell hordanom a vihar miatt. A városka határában furcsa dologra lettem figyelmes. Egy görbe orrú, vénséges boszorkány ült egy kondér mellett. Fölötte a faágon egy fekete macska nyávogott. Közelebb merészkedtem, majd megszólítottam. Ő ijedten elejtette a csuprot. Tartalma, amit a kondérba készült tölteni, szétfolyt az ázott földön. Megkérdeztem tőle, hogy ő e az oka a viharnak. Nagy nehezen szólalt csak meg, és majdnem egy óra volt, mire elmesélte rövidke történetét. Ő volt az oka a viharfelhőknek. De nem akart rosszat. Valójában csak a földeket akarta megöntözni a jobb termés érdekében. Persze, mivel már nem túl fiatal, elrontotta a varászfőzetet, most azt próbálta helyrehozni. Mikor ezt elmodtam a minisztériumban, először kinevettek. Majd belátták, hogy igazam volt, és bőségesen megjutalmaztak. Jelenleg az idő gyönyörű, egy felhő sincs az égen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése