Victoria Vulpine
Akkor rajzolódott ki előttem életcélom, mikor még csak csiszolatlan tudásommal részt vettem életem első bájitaltan óráján. Az üstökből felszálló színpompás füst és a frissen érett almáéval vetekedő, szárnyaló illatok az első perctől fogva elvarázsoltak. Mindig mohó érdeklődéssel ittam magamba professzorom szavait, s én még akkor is felvillanyozottan körmöltem pergamenemre, mikor a többiek már unottan, s álmosan hallgatták a bumszalag bőr felhasználásának formáit. Tehetségem hamar kibontakozott, s egy napon, mikor hatod éves koromban épp reggelihez készülődtem, s a cipőfűzőm bekötésével bajlódtam, egy bagoly szállt be a nyitott ablakon, s hozott levelet. A Marionne Walsh Bájitalkeverő Nemzetközi Verseny nevezési lapja került elő a borítékból, melyet bájitaltan professzorom jutatott el hozzám.
Mikor elérkezett a verseny napja, elszántan, felkészülten léptem be a Walsh-kastély fényűző ajtaján. A feladatokat a kastély felújított, bájitalkeverő laborként berendezett tömlöceiben kellett megoldani. Nehéz, fáradtságot nem tűrő elméleti kérdések és gyakorlati próbák voltak, de végül minden akadályt sikeresen vettem, s végül megnyertem a versenyt.
Ez hatalmas kitüntetés volt, rengeteg kiváltsággal járt. Ettől a naptól fogva mentorommá lépett elő Christine Remand, a híres bájitalkeverő, s egyengette utamat. A bájitaltanon kívül semmi másra nem koncentrálhattam, hogy igazán elismerjenek, s miután Kiválóra letettem a RAVASZ vizsgámat eme tantárgyból, már jeles pozíciót is kaptam a Minisztérium bájitalokra szakosodott osztályán.
Nos, így lettem hivatásos bájitalkeverő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése