Velence - 1922.
Az ég halványkéken tündökölt a késő téli nap
sugarában. A tenger vize sötétkéken kavargott az utcák alatt, a szél
belekapott, apró hullámai a part falát és az oszlopokat nyaldosták. Az
oszlopokat, melyen ez a város nyugodott, és ami most szivárványszínbe
öltözött emberek tömegeit vonultatta fel. Az ünnepség megkezdődött, és
hosszú évek óta először, Velencét újra ellepte a karneváli hangulat. Az
első világháború ugyan megtörte az embereket, arany és vörös ruháikat
porral festette fakóvá az idő, testüket elnyűtte, lelküket
megszürkítette, ez mégsem szabhatott gátat annak, hogy újra
ünnepeljenek, és annak a halovány fénynek az ígéretébe ringassák
magukat, hogy nem történt semmi, minden lehet újra a régi.
Amikor
ezév októberében a városvezetés bejelentette, hogy újra megrendezésre
kerül a karnevál, egész Velence egy emberként ujjongott. Nem volt ilyen
nagy híre az eseménynek már vagy ötven éve, legalább is az öregek úgy
emlegették. Az öregeknek pedig mindig igazuk volt.
A forgatag már
kora reggel megindult, az emberek özönlöttek, és egyre csak dúsult a
tömeg, míg már akkorára duzzadt, hogy félő volt, az oszlopok
megremegnek, és összetörnek súlyuk alatt, feladván évszázados
szolgálatukat.
A nép örömben úszott, talán soha nem szórakoztak ilyen
jól, vagy talán csak elfelejtették a hosszú háborús évek alatt, hogy
lehet ezt így is. Az arcokat mind színes, mosolygó maszkok mögé
bújtatták, kalapjaikat tollakkal ékesítették, sminküket csillámmal
tették még ragyogóbbá. Nyakukba gyöngysort és mindenféle füzért
akasztottak, testüket finom parfümökkel frissítették fel az alkalomra.
Belebújtak abroncsos szoknyáikba, lakkcipőikbe, öltönyeikbe és
nyakkendőikbe, elővették sétapálcáikat és hatalmas legyezőiket, melyek
évekig a padláson penészesedtek, és most egy kissé áthatotta varázsukat a
használatlanság dohos hírnöke, a penész.
Ebben a forgatagban
egyetlen ember volt, kinek szíve másfajta izgalommal volt telve, arcára
egy másik mosoly ült. Hollófekete talárja libbenve követte útját, ahogy
átvágott a Szent Márk téren. Sétapálcája koppanva jelezte útját, és egy
szintén feketébe öltözött, hollófekete hajú hölgy sietve követte.
Mindkettejük arcát maszk takarta, mint bárki másét ezen a napon. A fej
nevetést formázott, de nem azt az igazi jókedvűt, inkább az ármányos
félét, melyet sötét éjszakákon a szellemek öltenek magukra kisgyermekek
fantáziájában. Egyedül tollas dísze tette melegebbé egy kicsit a sivár
fejet, melynek hosszú, kampós csőre előrenyúlt, mint hajdanán a
pestisdoktorok maszkjának, és egy rézcsőrben végződött.
A férfi még
ebben a furcsa, torz alakban is megtartotta méltóságát, melynek hatására
a tömeg, mintha szétvágták volna, úgy rebbent szét, utat adván neki. A
fekete hölgy kitartóan követte őt.
***
Albus Dumbledore elnéző
mosollyal figyelte a diákokat, akik most a Nagyteremben bohóckodtak.
Valamelyik muglinak eszébe jutott a farsangi időszak, és egyik nap
csicsás maszkban jelent meg az ebédnél. Ezt követte több másik diák,
akik másnap hasonlóan maskarába bújtak, a mai napra pedig, úgy tűnt, az
egész iskola felbolydult. Áthatotta valami különleges erő és vidámság.
Nem csoda. Az elmúlt évek senkinek sem voltak könnyűek, legyen az
varázsló vagy mugli születésű. A háború mindenkire lesújtott, és ezeknek
a gyerekeknek a szülei talán még mindig úgy próbálják meg
összekapargatni egykor békés otthonaik darabkáit. Hol máshol lehetnének
boldogok ők, kiket ennyi szörnyűség sújtott már ilyen fiatalon? Hol
máshol tombolnák ki magukat, ha nem itt, a Roxfort dicső falai között?
A
szín és hangkavalkád hatalmas volt. Albus mégis sejtette az okát, miért
nem szólt még rájuk Dippet. A professzor arcán ülő mosolyt elnézve
biztos volt benne, hogy a férfi is ugyanúgy élvezi a könnyebbség óráig,
mint a diákok, és miképpen ő maga is.
Akkor pillantotta meg. Nem volt
valóságos, mégis megrémítette a látomás. A fekete taláros alak, mintha
csak az egyik sötét sarokból mosolygott volna vissza rá, fején karvaly
maszkkal. A tárgy ugyan eltakarta arcát, ám a göndörded, szőke
hajfürtöket, és a titokzatosan villanó acélszürke szemeket láttatni
engedte. És ez elég volt. Albus Dumbledorenak pont elegendő.
***
Velencének
volt egy különleges, kopottas bája, melyet tovább növelt a fényűző, ám
rég letűnt korokat hírdető paloták gyűrűje. Ezen falak brokátfüggönyei
évszázados titkokat, súlyos, aranykeretes tükrei fényűző légyottokat,
drága, antik bútorai udvari intrikákat takartak. És ki tudja, hová
vezetnek a közöttük megbúvó, sötétségbe vesző sikátorok, a titokzatos
deszkaajtók, hogy az ember, ha arra téved, a hideg rázza, és valamilyen
különös ösztön azon nyomban továbbűzi a biztonságos terekre.
Két
feketébe öltözött alak sietett végig a sötétkék, zavaros vízű lagúnát
átszelő kőhídon, és tartott egyenesen egy ilyen sikátor felé. A hatalmas
forgatagban senkinek nem tűnt fel különös viselkedésük, sem az,
miképpen emelik pálcájukat maguk elé az árnyak közt megbújva, és
sorolnak el pár varázslatot, köztük néhány mugliriasztót is.
Amikor
már megbizonyosodhattak róla, hogy valóban nem fog senki arra tévedni,
és a védelmező bűbájok tökéletesen működnek, a rövid, tejfölszőke hajú
férfi levette maszkját, feltárva ezzel jeges, kék tekintetét. A feketébe
öltözött hölgy is lehúzta arcáról a keselyűfejet, és hosszasan,
mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa dobogó szívverését, melyről
kipirult arca tett tanúbizonyságot.
Gellert Grindelwald bosszúsan
beletúrt a hajába, félredobta álarcát, és most egy tölgyfaajtóhoz
lépett, melyet széltében hosszú vasrácsok védtek meg az illetéktelen
behatolóktól. Na persze, nem csak ez, de a varázslatokról nem
szerezhetett tudomást akárki. Elmormolta a megfelelő bűbájokat, mire az
ajtó kinyílt, mögötte pedig egy sötét, hosszú, pókhálókkal keretezett
folyosó tárult fel. Már hallotta a messziről jövő morajlást, mely útja
végén várta. Már várták őt hívei. A nagyobb jóért!
írta: Sophie Iryana (Arcanus)